Lifestyle

Új klip: a Fatal Error egy pörgős dallal mutatta meg, milyen egy szuper koncertjük


Ki gondol szex közben az abortuszra? Kritika a Soha, néha, mindig című filmről

Mit kezdhet egy nem kívánt terhességgel egy kamaszlány egy amerikai kisvárosban, ha az őt körülvevő felnőttektől semmilyen segítségre nem számíthat?



Ezt a kérdést járja körül a függetlenfilmes Eliza Hittman harmadik játékfilmjében, ami a BBC támogatásával készült és Ezüst Medvét nyert a Berlinálén. A Soha, néha, mindig a Covid miatt csak két évvel a nemzetközi premierje után jutott el a magyar mozikba, de az általa felvetett problémák soha nem voltak annyira aktuálisak, mint most.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságáról ugyanis éppen a napokban szivárgott ki egy dokumentum, amely szerint a bírák idén júliusban hatályon kívül helyezhetik azt a határozatot, ami megadja az amerikai nőknek az első trimeszterben biztonságosan elvégezhető abortuszhoz való jogot.

Ha érvénytelenítik az 1973-ban, a Roe kontra Wade ügyben született történelmi jelentőségű határozatot, az lényegében azt eredményezi, hogy az államok maguk dönthetnek arról, engedélyezik-e a terhességmegszakítást. Nem nehéz kitalálni, hogy a konzervatív, trumpista államokban élő nőkre milyen sors vár, ha ez bekövetkezik.

A tizenhét éves Autumn (Sidney Flanigan) egy pennsylvaniai városkában él az anyjával, a kishúgával és a nevelőapjával. Az anyja bármennyire igyekszik elég figyelmet szentelni neki, nem nagyon találja hozzá a hangot, a nevelőapja pedig látványosan utálja és lenézi a kamaszlányt. Nem véletlen, hogy amikor Autumn számára nyilvánvalóvá válik, hogy teherbe esett, egyikükhöz sem fordul segítségért. Az első reakciója, hogy ziherejsztűvel orrpiercinget csinál magának és csak ezután keres fel egy helyi anyaközpontot.

Ahol bár nagyon segítőkészek, abortuszellenes videókat mutogatnak neki és az örökbeadásról kezdik győzködni, ami, bár nincs kimondva, de egyértelmű, hogy Autumn számára nem opció. Hogy miért, arról a verbalitás szintjén nem esik szó, ahogy arról sem, hogyan került a lány ebbe a helyzetbe. Hittman nem keres felelősöket. Nem tudjuk meg, hogy Autumn kitől és milyen körülmények között esett teherbe, egyszerűen azért, mert nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy egy gyereklány hogyan tudja a saját kezébe kell venni az életét, ha nincsen segítsége, és a társadalom jelentős része is rajta verné el a port. Autumn valószínűleg nem akar az anyja sorsára jutni és nem akar az a szegény lány sem lenni, akire ujjal mutogatnak. Szabad akar lenni és a saját életét élni, ennek pedig ára van. Egyetlen szövetségesével, az unokatestvérével elindul hát New Yorkba, egy fiatal lányokon segítő magánklinikára.

hirdetés

Elsőre egészen szokatlan, hogy Hittman mennyire keveset beszélteti a szereplőit. Párbeszédek helyett erős gesztusokkal és nagyon jól eltalált szimbolikus mozzanatokkal dolgozik. Olyanokkal, mint a már említett ziherejsztűs orrlyukasztás vagy Autumn éneklése a gimnáziumi színpadon, ahol előadás közben lekurvázza egy srác, de senki nem tesz semmit, beleértve a saját szüleit is.

Ám amikor a szereplők megszólalnak, mondataiknak elképesztő erejük van. Így lesz egyértelműen az a jelenet a film csúcspontja, amiben Autumn-nak, miután sok viszontagság után végre eljut egy manhattani abortuszklinikára, a vizsgálat keretében különféle kérdéseket tesznek fel, a lánynak pedig (innen jön a film címe) a soha, ritkán, néha és mindig szavakkal kell válaszolnia. A kérdések között pedig olyanok szerepelnek például, hogy kényszerítették-e valaha szexuális együttlétre akaratán kívül vagy hogy mindig használt-e a partnere óvszert szeretkezésnél.

Sokáig nem tartottam magam különösebben nagy feministának. Átlagos szinten persze mindig foglalkoztattak a nőjogi kérdések, de nem jártam tüntetésekre, nem írogattam fórumokra és hasonlók. Aztán amikor megszületett a második fiam, és ott feküdtem a szülőágyon, a választott orvosom, egy menő budai sztárdoki gratulált a babához. A férjemnek. Nem nekem. Azért hozzám is volt egy-két szava, flegmán odavetette nekem, hogy a hisztim miatt majdnem megcsászározott.

Ott és akkor döbbentem rá, hogy nagyon nem jól van ez így, hogy a férfiak mondják meg nekünk, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetekben miként kellene döntenünk, és hogyan illene viselkednünk.

És nonszensz, hogy a nők reprodukciós egészséghez való jogáról és a saját testükről is a férfiak döntsenek. Nem egy olyan nőt ismerek, akit a barátja vagy a férje küldött el abortuszra. És nem egy olyat is, akinek a barátja vagy a férje vallási, morális vagy egyéb okokból megtiltotta, hogy véget vessen a nem a megfelelő időben jött terhességének.

Szerencsére én még nem kerültem ilyen helyzetbe, és soha nem kellett meghoznom azt a rettenetesen nehéz döntést sem, hogy vállalok-e egy nem kívánt babát. De álszent és hazug lennék, ha nem ismerném be, hogy – a barátnőim többségéhez hasonlóan – bizony nálam is voltak olyan pillanatok, amikor rezgett a léc. Amikor tudtam, hogy ha most kéne döntenem, akkor talán a megszakítás lenne a legkézenfekvőbb megoldás. És bizony a terhességi genetikai vizsgálatoknál is minden alkalommal végigfuttattam magamban, hogy ha rossz eredményt kapok, nem biztos, hogy megtartom a babát.

Az abortusz nagyon nem vidám dolog. Többnyire nem azért döntenek mellette a nők, mert unatkoznak és jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni magukkal. Érzelmileg és fizikailag is brutálisan megterhelő, de minden következményével együtt is legalább egy választható opció.

Mármint bizonyos országokban. Mert például Közép- és Dél-Amerikában a biztonságos terhességmegszakításhoz való jogot illetően középkori állapotok uralkodnak, Salvadorban például még a spontán vetélést is börtönnel büntetik.

De nem kell elmennünk odáig, elég, ha szemünket a közeli haverokra, a lengyelekre vetjük, ahol rendszeresen halnak meg nők elhalt magzat okozta szeptikus sokk következtében, és ahol sírószobákat biztosítanak a már magzati korban felfedezett, élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenességgel született babákat megszülni kényszerülő anyáknak. Ez lenne az a bizonyos élethez való jog, amivel a templomba járó, konzervatív honatyák annyira szeretnek dobálózni.

A Soha, néha, mindig egy másik élethez való jogról szól. A saját életünkhöz való jogról. És arról, hogy néha sajnos elkerülhetetlenül választani kell a kettő között.

Soha, néha, mindig

Amerikai dráma, 2020, 101 perc

Rendezte: Eliza Hittman

Főszereplők: Sidney Flanigan, Talia Ryder

Hazai bemutató: 2022. május 5.







Source link

Leave a Reply

Your email address will not be published.

close